Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Életútinterjú

 

ÉLETÚTINTERJÚ
 
Iskolákról, tanulásról, karrierről…
 
Beszélgetés Szalai Józseffel, a külsővati Idősek Otthona és Módszertani Intézmény igazgatójával
 
(Az interjú 2006-ban készült)
  
 
Légy szíves, mesélj a gyerekkorodról !
 
Jó visszaemlékezni, hiszen az ötvenes, hatvanas évek amúgy is egy érdekes világ volt. Két öcsémmel – akik ikrek - hárman vagyunk testvérek. Én 1952-ben, ők 1954-ben születtek. Vasutas édesapám, és édesanyám - aki sajnos egész életében sokat betegeskedett - harmonikus, kiegyensúlyozott családi hátteret igyekeztek biztosítani. Egyszerű, törekvő, dolgos emberek voltak, átlagon felüli intelligenciával. Édesapám - akit nagyon meggyötört az orosz hadifogságban eltöltött három év - négy polgárit végzett és az állomásfőnökségig vitte, édesanyám a nyolc általános iskolai végzettségével idős korára is mindennemű, az élettel, a társadalommal, a politikai közélettel, sporttal kapcsolatos kérdés iránt rendkívül érdeklődő volt, és hihetetlen memóriájával a legváratlanabb pillanatban is képes volt „elővenni” szerzett ismereteit.
 
Veszprém megye egyik Pápához közeli kis falujában laktunk, apánk itt volt forgalmi szolgálattevő. A faluban óvoda nem volt, óvodába nem jártunk. Ez az élmény tehát mindhármunk életéből kimaradt, de a szeretetteljes családi légkör, a törődés, édesanyánk gyönyörű hangja kárpótolt bennünket e hiányosságot illetően. Így aztán, mire iskolába kellett mennünk, sok-sok mondókát, verset, éneket, népdalt ismertünk meg, és kívülről fújtuk azokat. Itt mindjárt meg is állnék: rendkívül fontosnak tartom a gyermekévek szempontjából azt a fajta muzikalitást, ami családunk egyébként szegényes életét teljes egészében átszőtte. Emlékszem, szüleim boldog perceikben sokat énekelgettek együtt, és sok-sok dalra megtanítottak bennünket. A másik dolog, ami még említésre méltó, az a szép szeretete. Mint mondtam egyszerűen éltünk, de ezernyi mintát kaptunk arról: mi az hogy szép, hogy esztétikus, hogy milyen ruhadarab mivel illik össze, hogy milyen értékek vannak a zenében, a képzőművészetben, stb. Nagyon kicsi gyerek voltam még, amikor pl. édesapám elvitt Budapestre a Szépművészeti Múzeumba, vagy pl. emlékszem, amikor egy vidéki város galériáját néztük meg. 
 
Édesanyám hosszantartó kórházi gyógykezelése miatt az általános iskola indítása mindjárt rendhagyóra, számomra szomorúra, de érdekesre sikerült: átmenetileg Budapestre, rokonokhoz kerültem, itt irattak be első osztályba. A fővárosban, Óbudán tanultam hát a betűvetést. S miután a rokonok időközben új lakásba költöztek, ez alatt az egy év alatt két iskolába is jártam, az első félévet a Tímár utcai általános iskolában, a második félévet a Keve utcai iskolában végeztem el.
 
Mire emlékszel, milyen kisdiák voltál ?
 
Edit néni, volt budapesti osztályfőnököm szerint érdeklődő, nyílt, de kissé félénk, visszahúzódó gyerek voltam. Ebben bizonyosan közrejátszott a falusi származásom, és hát a családtól történő elszakadás. Hat éves korban ez nem igazán leányálom…
 
Mi történt ezután?
 
Édesanyám a hosszú kórházi kezelésből felgyógyult, így a tanév végét követően hazakerültem, és a második osztályt helyben kezdtem meg. A falusi iskola, melynek élén egyik diáktársam és későbbi barátom édesapja állt, mint „néptanító”, érdekes emlékeket ébreszt bennem ma is. Egyszerű, de nagyon kemény és tisztességes tanítás folyt ott, közösen más osztályokkal. „Önálló” és „közös” óráink voltak. Így visszagondolva azok a bizonyos „önálló” órák jó táptalajt jelenthettek az „osztott figyelem” kialakulásához, ill. kondicionálásához, hiszen ilyenkor feladatot kaptunk, melyet csendben kellett elvégeznünk, miközben a másik – magasabb - osztálynak tanítottak, így hát ide is, oda is figyeltünk, s aki „élelmes” volt, már előre felvértezhette magát a következő évek tananyagával. Dezső bácsi, az említett iskolaigazgató felfigyelt jó hallásomra, énekhangomra, és azt javasolta szüleimnek, hogy valahogy a zene irányába kellene terelgetni fiatal életemet. Közben egyre barátibb lett a kapcsolatom két fiúval, akik remekül rajzoltak (egyikük az előbb említett fiú, aki ma neves képzőművész, a másik fiú a híres herendi porcelángyár tervezőművésze).
 
Szüleid megfogadták a „néptanító” tanácsait?
 
Igen. Második osztályos koromban kaptam egy hegedűt, s aztán minden héten két alkalommal – hét évesen ! – vonatra ültettek, elutaztam Celldömölkre, a zeneiskolába szolfézst és hegedűt tanulni. A harmadik osztályt már Pápán, az ének-zenei általános iskolában kezdtem meg bejáróként, úgy hogy előtte nyáron sikeres felvételi vizsgát tettem.
 
Mire emlékszel az általános iskolai éveidből?
 
Úgy gondolom, azt, hogy sikeres életutat mondhatok magaménak, alapvetően meghatározta az az általános iskolai környezet, ahol tanulhattam. A város legszigorúbb, legrangosabb – talán mondhatom úgy: legelőkelőbb – általános iskolája volt, ahol (miután felvételizni kellett) válogatott gyerekek tanulhattak. Tanáraink nevét ma is nagybetűvel emlegetik szerte a városban. Naponta volt énekóránk, ahol komoly zenei műveltségre tehettünk szert, kötelező volt szerepelni az iskolai énekkarban, miközben hangszeres zenét tanultunk. Néptánccsoportunk is volt, a néptánc tantárgyként szerepelt az iskola nevelési programjában. Sokat szerepeltünk az énekkarral és a néptánccsoporttal is. Büszkén szoktam említeni, hogy egyszer eljött az iskolánkba Kodály Zoltán, kinek tiszteletére több mint egyórás műsort adtunk. Iskolánk köztudottan a Kodály-módszer szerint tanította a hallgatókat. Nemrég volt általános iskolai osztályunk negyven éves találkozója. Ma is nagyon szeretjük egymást, s ami a lényeg: mindenki él, viszonylag mindenki egészséges…
 
Hogy alakult a folytatás?
 
Szinte az egész osztályunk a pápai Türr Gimnáziumban folytatta, s majdnem valamennyien egy osztályban. Ez volt ám az igazi élmény! Úgy kezdeni középiskolát, hogy szinte mindenkit ismersz az új osztályodban, irigykedtek is azok a társaink, akik innen-onnan, Pápáról, és a környező falvakból kerültek velünk egy osztályba! Ez is egy jó osztály volt, remek, nagynevű tanárokkal. Galántai Pista bácsi a legendás igazgató, aki hat nyelven beszélt és nekünk oroszt tanított, Varjú Dezső bácsi, osztályfőnökünk (és földrajz), Nagy Sz. Sándor, olasztanárunk, Bujáki Miklós tanár úr (matematika), „Csicsa” a messzeföldön híres magyartanár, és a többiek… Orosz tagozatosok voltunk, mellette olasz nyelvet tanultunk. Így utólag azt mondom: sajnos, csak egy évet jártam ide, viszont az itt tanultaknak később többször is hasznát vettem, ma is hasznát veszem. Osztálytársaim közül a mai napig jó kapcsolatokat ápolok többükkel, akik nagyrészt vezetők, tanárok, orvosok, sikeres vállalkozók lettek…
 
S aztán egy nagy huszárvágással váltottam: Győrben kötöttem ki a Rejtő Sándor Fonó- és Szövőipari Technikumban.
 
Mi motivált arra, hogy otthagyd ezt a jó közösséget, s idegenben folytasd középiskolai tanulmányait?
 
Ez érdekes kérdés, talán a válasz is. Egyik barátom, akinek – így utólag visszagondolva – gondolkodása, szava, magatartása mindig valamiféle minta volt számomra, azt mondta: nem biztos, hogy legjobb, ha gimnáziumba járunk, hiszen ez azoknak jelenthet perspektívát, akik egyetemre mennek tovább, ezért úgy kell középiskolát választani, hogy valamilyen szakmád is legyen mellette. Ezért Ő úgy gondolta, hogy a tanulmányait Győrben, az Építőipari Technikumban folytatja tovább, annak ellenére, hogy újra első osztályba kell beiratkozni. Ezt meg is tette. Én pedig, aki szinte vakon követtem őt, azt mondtam: jó, én is elmegyek Győrbe, keresek egy technikumot, de csak olyan helyen vagyok hajlandó tovább tanulni, ahol nem kell újra első osztályba járni, hanem másodikban folytathatom tovább. Mindössze egy ilyen iskola akadt: a már említett „Textiltechnikum”. Ennyi a történet, és igazából merész „húzás” volt, mert azt sem tudtam, mi fán terem a textilipar, mi az, hogy szőni, fonni, és különben is: engem a műszaki tárgyak mindig hidegen hagytak, mindig jobban érdekelt a humán kultúra, valamint a zene, a rajz…
 
Milyen útravalót adtak a győri évek?
 
Amikor elkezdtem tanulmányaimat Győrben, még nem tudtam, hogy ismét „kifogtam” a város egyik, ha nem a legerősebb iskoláját. Utólag kiderült: a városi tanulmányi vetélkedők mindig a „textiles” és a „bencés” diákok között dőltek el. Rangos iskola volt. A textilszakmát illetően pedig az országban csak három technikum létezett: Budapesten, Szegeden és Győrben. A műszaki tárgyak nagyon „kemények” voltak. Szövéstechnológia, fonási ismeretek, kötéstan, géprajz, anyagismeret, stb… Ezekből a 4-es és a 3-as „tájékán” teljesítettem, de sikerélményem is volt. Ugyanis a humán tárgyakból végig osztály-első voltam a már említett egy év gimnáziumi tanulmányoknak köszönhetően. Iskolai helyesírási versenyt nyertem, oroszból három éven keresztül mindig engem indított az iskola a műszaki középiskolák megyei versenyein, s mindig bent voltam az öt legjobb között. Egy évig naponta hazajártam vonattal, majd két éven keresztül kollégista lettem. És intenzíven rajzolni kezdtem… Eljártam a városi képzőművész körbe, ahol  évről – évre csiszolódott a rajztudásom, és évről-évre közelebb került hozzám a művészet. Mire negyedikes lettem, kifejezett elképzelésem volt arról, hogyan fogom ötvözni a textiles ismereteket a rajzzal, a művészettel. Elhatároztam: textiltervező iparművész leszek!
 
S mint kiderült, ez a terv nem igazán sikerült…
 
Nem bizony, de ma is azt mondom: nem bántam meg a próbatételt. A felvételiről: abban az évben körülbelül hatszázan jelentkeztünk a Magyar Iparművészeti Főiskolára. A forgatókönyv szerint két hétig tartott a felvételi . Az első hét: fej-(élő modellről), illetve csendélet rajzolás-festés különféle technikákkal, mint szén, kréta, akvarell, tempera, olaj, stb., majd a leadott rajzok alapján „megrostálták” a felvételizőket, és a második hét elején kifüggesztették a listát, hogy ki jutott tovább. A második körbe a hatszázból már csak körülbelül nyolcvan fő került, akiknek a második héten aktfestés-rajzolás (szintén élő modellről), illetőleg szóbeli vizsga művészettörténeti ismeretekből. Sajnos az első körben kiestem… Mentségemre szolgáljon (és szolgált), hogy felvételiző társaim szinte „kész művészek” voltak, akik nagyon sokan a képzőművészeti gimnáziumból jöttek, s akadt köztük olyan is, aki már hatodszor futott neki a felvételinek… Sajnáltam a dolgot, ugyanakkor élményekkel teli volt az az egy hét, hiszen felvételiző társaimtól általam még soha nem látott technikákat ismerhettem meg, vagy pl. megismerkedhettem Barcsay Jenő bácsival, aki mindannyiunk munkáit megnézte, elbeszélgetett velünk, jó tanácsokat adott, s akiről tudjuk, hogy az egyik legnagyobb valaha élt magyar képzőművész volt… És még egy érdekesség: itt „futottam össze” egykori falusi általános iskolai barátommal, aki a budapesti képzőművészeti gimnáziumból már szintén „kész” művészként jött, s akit akkor fel is vettek tipo-grafika szakra, s aki – mint említettem – ma ismert képzőművész.
 
Mi történt ezután? Hogy tudtad feldolgozni a kudarcot?
 
A sikeres érettségi (úgy mondták: képesítő vizsga) után elkezdődött a „nagybetűs” élet. Hat dolgos év három műszakban a Pápai Textilgyárban, ahol először segédművezető, majd művezető lettem, de hamarosan „kiemeltek” a három műszakosok közül. Két évet a gyár termelési főosztályán töltöttem, mint programozó technikus. Érdekes világ volt ez, de szerettem. Jó hangulatú munkahely volt a szövöde is, mindig fáradt de „kemény”, „kitartó” szövőnőkkel, akik bennünket, fiatal technikusokat nagyon szerettek. De a termelési osztály dolgozói közé is hamar beilleszkedtem. Textilgyári éveim alatt főnökeim többször is felvetették: tovább kellene tanulnom műszaki vonalon (egyetlen perspektíva a Könnyűipari Műszaki Főiskola lett volna), de én éreztem: annyira nem „jegyeztem el magam” a műszaki ügyekkel, hogy erre tegyem fel az életem. Így hát a gyárban maradtam „csak” technikusnak, és akkor még nem tudtam, de ma már érzem: vártam egy alkalomra… Vártam egy alkalomra, hogy valami más irányba keressek boldogulást. Ami pedig az Iparművészetin ért kudarcot illeti: igazából hamar túltettem magam rajta, mert láttam, hogy a bejutáshoz nagyobb tehetség és sok-sok kitartás szükségeltetik, és ez ekkor nem volt meg bennem. Levezetésként még rajzolgattam, festegettem néha, s aztán ez is egyre inkább elmaradt…
 
Hogy-hogy?
 
Huszon-egynéhány éves voltam, ez az udvarlás kora… És hát a szerelem mellett ott volt egy másik szerelem (ma is nagyon szeretem!): a rock zene. Itt vissza kell, hogy utaljak a zenei-általános iskolai évekre. A mi korosztályunk a Beatles zenéjén szocializálódott… valamennyien komolyzenét tanultunk, de a hegedű mellett ott volt a gitár, már általános iskolában osztályzenekarunk volt klasszikus Beatles - felállásban. Ilyen előélet után nem szorul különösebb magyarázatra, hogy a 70-es években hogy kerülhettem olyan zenekarba, amely Deep Purple-t, Black Sabbath-ot játszik…Nagyon szerettem.
 
Légy szíves, beszélj arról a bizonyos alkalomról, ami aztán eljött, s amire úgy tudat alatt vártál !
 
Családunk 1966-tól már Külsővaton élt, én onnan jártam be Pápára dolgozni. Közben 1973-ban Külsővaton megépült az Idősek Otthona (akkor úgy hívták: Szociális Otthon). 1977-ben megüresedett itt egy raktáros-könyvelői állás, amelyre jelentkeztem, s azonnal felvettek. Hogy miért jöttem ide? Feleségem, akivel abban az évben esküdtünk, itt dolgozott mint ápolónő, s én korábban már ismertem az induló – és szép reményekre jogosító – intézményt, építésének történetét, az ott dolgozók lelkesedését, s azt mondtam: én is itt szeretnék dolgozni. Valahogy éreztem: ez más lesz mint a műszaki pálya, ez humán terület, ez sokkal testhez állóbb…Döntésem mellett szólt az is, hogy nem kell naponta huszonöt-huszonöt kilométert ingázni. 1977. március 5-én, lassan 30 éve beléptem ide, s azóta is ez a második munkahelyem.
 
S aztán megint megkezdődött az iskolák sora…
 
Igen. Egy év után már a könyvelői iskola padjait koptattam, amelynek elvégzése után – ottani tanárom javaslatára – a Felsőfokú Államháztartási képesítés megszerzéséért „indultam harcba”. Közben könyveltem, könyveltem, az iskolában pedig tanultam a pénzügyeket, gazdálkodást, költségvetési ügyeket, elemzést, ellenőrzést, stb.
 
Karriedben mit jelentett ennek a képesítésnek a megszerzése?
 
Azt jelentette, hogy 1982-ben gazdasági vezetővé, ha úgy tetszik: főkönyvelővé neveztek ki, ugyanis az intézményben megüresedett ez a beosztás, amely az igazgató után a második legmagasabb beosztásként volt számon tartva. Kerek tíz éven át voltam gazdasági vezető, miközben az intézmény igazgatója lassan nyugdíjas korúvá lett. Ezen évek alatt kezdtem el a szociális segítő szakmai kérdései iránt érdeklődni.
 
Melyik volt az első „szakmai” iskolád ?
 
1985-ben sikerrel felvételiztem a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola Szociális Szervező szakára, melyen 1989-ben diplomáztam. Hihetetlen iskola, hihetetlen közösséggel… Akik itt végeztek, azok ma is, fél szavakból is értik egymást… Ennek az iskolának hangulata, kisugárzása van, ez az iskola nem csupán egy felsőfokú tanintézmény, „bárczis-nak” lenni egy életforma! Nagyszerű tanáraink – legyen elég csak dr. Göllesz Viktorra utalni – megtanítottak velünk mindent, ami az ember testével, lelkével, és természetesen a szociális és egyéb környezetével kapcsolatos, s amit a segítő szakma gyakorlása során tudni, ismerni szükséges.
 
S aztán 1992-ben, 40 évesen igazgatóvá neveztek ki…
 
Igen, kilenc induló, majd a végversenyben két befutó pályázó közül nyertem el a Veszprém Megyei Közgyűlés bizalmát.
 
Gondolom, nem volt egyszerű dolog átvenni egy kétszáz férőhelyes intézmény vezetését majdnem kilencven dolgozóval, s Te közben újra iskolába iratkoztál be. Mi motivált ?
 
1992-ben az Államigazgatási Főiskola Szociálpolitikai Szakigazgatás-szervező szakára iratkoztam be. Igazából azért történt ez, mert úgy éreztem: most már úgy-ahogy ismerem az intézményi élet belső sajátosságait, szakmai elvárásait, de szükség lenne a külső (jogi-igazgatási – szociális szakigazgatási ) környezetének megismerésére ahhoz, hogy nagyobb szakértelemmel, biztonságosabban láthassam el napi feladataimat. Itt 1994-ban végeztem. Diplomamunkámat az intézmény szervezetéről-működéséről-, és - nagyon fontos! - igazgatási környezeti vonatkozásairól írtam.
 
S azonnal beiratkoztál egy újabb iskolába…
 
1995-ben, a TEMPUS - Phare program keretében indult először Magyarországon szociális menedzser-képzés. Amikor tudomást szereztem róla, számvetést végeztem magamban: van egyfajta pénzügyi-gazdasági képesítésem, nagyjából ismerem a szakma belső törvényszerűségeit, megtanultam az igazgatási környezet hatásait, de egy dolog még nagyon fontos és szükséges lenne: a menedzsment, a vezetés ismerete. Emellett - azt gondolom – azt is felfedeztem: a 90-es évektől gyökeresen megváltoztak hazai viszonyaink. Küszöbön áll az Európai csatlakozás, a piacgazdaság viszonyai, keretei között már intézményi szinten sem fognak működni régi beidegződések. Menedzserek lepték el az országot, ez egy másfajta világ, itt másképp kell gondolkodni, vezetni…. Első jelentkező voltam a képzésre. Demus Iván – közös barátunk – szokta mondani: Józsi, te voltál az első beírás a franciakockás sárga füzetemben….
 
Beszélnél erről bővebben is?
 
Három éven keresztül, havi egy hetet jelentett a képzés, lakóhelyemtől mintegy 350 km-re, Salgótarjánban, az akkori Népjóléti Minisztérium Képzési Központjában. Három blokkban folyt az oktatás: szociálpolitikai-szakmai, közgazdasági-jogi, illetőleg menedzsment tengelynek hívták ezt a hármas felosztást. Természetesen engem különösen ez utóbbi érdekelt. A képzés során francia igazgató kollégák (ún. „tutorok”) segítették a felkészülést, majd a diplomamunka elkészítését. A nyári szünetekben kötelező külföldi szakmai gyakorlat volt előírva, melyet nagy örömömre Strasbourgban tölthettem le. Nagy élmény volt, sok-sok francia igazgató kollégával kerültem baráti kapcsolatba. A diplomamunka már egy olyan „problémamegoldó jellegű”, szervezési-vezetési kérdéseket tartalmazó mű kellett, hogy legyen, amiből lemérhető az illető vezető rátermettsége, magas szintű, rugalmas problémamegoldó képessége. Én az általam vezetett intézmény nonprofit formában történő működtetésének modelljét vázoltam fel. A szakdolgozat sikeres volt. 1998-ban, az országban elsőként végeztünk szociális menedzserként, s francia mintára mindjárt megalakítottuk a Szociális Igazgatók Magyarországi Egyesületét.
 
Mit adott Neked ez az iskola?
 
Megtanultam, hogy a menedzsment egy olyan speciális szakterület, melynek ismerete nélkül „boszorkányság” vagy „kuruzslás” céget, vállalkozást, intézményt, vagy bármilyen szervezetet vezetni. Aztán megerősített bizonyos dolgokban: rájöttem, hogy nagyon sok vezetői fogást jómagam is alkalmaztam korábban is, csak éppen „ráérzésből”. Ezeket a technikákat ma már tudatosan alkalmazom. S mit adott még? Azt, hogy a szociális intézményvezetési ismeretekkel való foglalkozás, a szociális menedzsment hobbymmá, kutatási területemmé vált. Gyakran tartok előadásokat, illetőleg publikálok vezetési kérdésekkel kapcsolatban.
 
Hogy örökíted át ezeket az ismereteket?
 
Éppen tíz éve tanítok szociális munkásoknak a veszprémi főiskolán szociális menedzsment tantárgyat. 
 
Az iskolával, az oktatással egyéb kapcsolatod is van…
 
Igen, mint szakképzési szakértő, folyamatosan részt veszek a szociális gondozó és ápoló képzés vizsgaelnöki teendőinek ellátásában, és ugyancsak vizsgaelnökként a szociális szakvizsga rendszerben.
 
Szeretnél - e, illetőleg fogsz -e még intenzíven tanulni?
 
Azt gondolom, nem kétséges, hogy az embernek egész élete során szüksége van a tanulásra. Ezért önképzéssel folyamatosan kondicionálom magam. Iskolarendszerű képzésben azonban már tervezem a tanulást, ötvenöt éves vagyok... Ugyanakkor be kell vallanom, van egy nagyon nagy hiányosságom: ez pedig a nyelvismeret hiánya. Konyhanyelven megértetem magam olasz kollégáimmal (intézményünknek olasz testvérintézménye van), hiszen említettem, hogy annak idején egy évig olaszt is tanultam. De a közeljövőben szeretnék angolul megtanulni, azt gondolom, egy európai vezető esetében követelményként ez ma már a minimum kellene, hogy legyen. Lehet, hogy csak nyugdíjas koromban lesz rá időm?…
 
Ha nem haragszol, a munkádról most nem kérdezlek. Helyette lapunk és a magam nevében gratulálok a tevékenységed elismeréséül kapott magas állami kitűntetésedhez.
 
Igazán köszönöm.
 
Búcsúzáskor az igazgatói iroda falán levő táblára tekintek. Rajta egy idézet, bizonyos H. M. Herbstől:
„Aki nem tudja mit akar elérni, ne csodálkozzon, ha valami mást ér el…”
 

 
Név, születés:
 
Iskolák:
 
 
 
 
 
 
 
 
Fontosabb munkahelyek:
 
Közéleti tevékenység:
 
 
 
 
Kitüntetések:
 
 
 
 
 
 
 
Szalai József, 1952. Celldömölk
 
1989. Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola
          Budapest – szociális szervező     
1994. Államigazgatási Főiskola Budapest –szociálpolitikai
          szakigazgatásszervező
1998. Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola
          Budapest – szociális menedzser, EURODIR diploma
2002. Pécsi Tudományegyetem Egészségügyi Főiskolai Kar
          Szombathely – szociális szakvizsga, időskorúak ellátása
 
 
1970-1977. Pápai Textilgyár – művezető, programozó technikus
1977 -         Külsővati Idősek Otthona – könyvelő, gazdasági vezető, igazgató
 
Szociális Igazgatók Magyarországi Egyesülete (SZIME) országos vezetőségének tagja
Az Országos Szociálpolitikai Tanács Szakmafejlesztési és Minőségfejlesztési
Kollégiumának tagja
A Veszprém Megyei Idősügyi Tanács tagja
 
1986. Kiváló Munkáért
1998. Veszprém Megye Érdemrendje ( a külsővati Idősek Otthona
          dolgozói kollektívája)
1998. Pro Comitatu díj
1998. Pro Caritate díj
2006. Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkereszt (Polgári tagozat)

                                                                                     Sümegi Endre

 
(Az interjú megjelent a Szociális Menedzser c. szociális szakmai lap 2006 évi 6.számában)